Amikor Prue egy elrejtett ajándékot talál, ami titokzatos módon eltűnik, csendes gyanakvása olyan igazságot kezd felfedni, amely sokkal pusztítóbb, mint az elfelejtett születésnapok. Férje buliján egyetlen suttogott mondat fia szájából ítéletté változtatja az estét. Vannak árulások, amelyek selymet viselnek… mások kötényt és mosolyt.
Néhány nappal a születésnapom előtt találtam meg a dobozt. Két régi bőrönd mögött lapult a szekrény végében.
Nem kémkedtem. Takarítottam, és a pikniktakarót kerestem, amit évente csak kétszer használunk. A fiamnak, Luke-nak kellett az iskolai esti piknikre.
– Kérlek, anya – mondta –, megígértem a srácoknak, hogy viszem a takarót és az üdítőt. Ja, és azt is mondtam, hogy csinálsz csokis-karamellás muffint.
Mint minden anya, elindultam a takaró után, és közben kiszedtem néhány régi holmit.
A takaróval együtt találtam meg a dobozt. De ahogy levettem a tetejét, megláttam benne egy másik fekete dobozt. Kinyitottam, és akkor megláttam azt a szoknyát – abban a pillanatban minden más megszűnt létezni.
Mély lila szaténszoknya volt, kézzel hímzett díszítéssel. Egy kirakatban mutattam meg Christophernek hónapokkal korábban.
Félig viccből mondtam, hogy „túl nagy luxus”. Titokban reméltem, hogy megveszi nekem.
– Megérdemled a luxust, Prue – nevetett.
Amikor megláttam, gondosan hajtogatva, fehér selyempapíron, azt gondoltam: ez az. Ez lesz az ajándékom!
Egy pillanatig a mennyekben jártam. Sok éve voltunk együtt, és voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, a szikra kialszik. De az ilyen dolgok… ilyen pillanatok újra felélesztették a hitet.
– Most aztán jó pontokat szereztél, Christopher – motyogtam magamnak, miközben mindent visszatettem a helyére. Úgy döntöttem, inkább egy sötétebb takarót adok Luke-nak a piknikre. Nem akartam, hogy Chris rájöjjön, megláttam a dobozt.
Türelmetlenül vártam a születésnapomat. Vettem egy új blúzt, ami illik a szoknyához, és elrejtettem a zoknis fiókomba.
De a nagy napon nem volt ott a szoknya.
Christopher egy könyvcsomagot adott. Gondosan választott könyvek voltak, olyasmik, amiket valóban élveztem. De nem *az* ajándék volt. A szoknyáról egy szó sem esett. Vártam pár napot, hátha a hétvégi családi vacsorára tartogatja, vagy valami meglepetést tervez.
De semmi nem történt.
Egy reggel visszamentem a szekrényhez, csak hogy újra megérinthessem a szoknyát. Beleszerettem, amikor megláttam a kirakatban. Nem tudtam ellenállni.
De a doboz eltűnt.
Egyszerűen… eltűnt.
Nem mondtam senkinek semmit. Hittem valamiben, ami szelídebb, mint a gyanú. Mert az ilyen nők, mint én, így élnek túl. A reményt választjuk – még akkor is, ha a kezünkben rothad.
Eltelt három hónap, a szoknya pedig soha nem került elő.
Aztán jött Luke.
Szerda délután volt, éppen citromos süteményeket készítettem egy esküvői kóstolóra. A kezem ragadt a cukortól és citromhéjtól, amikor a fiam belépett a konyhába. A haja kócos volt, a szeme ide-oda járt.
– Anya? – szólalt meg halkan.
Nem tetszett, ahogy mondta. Mintha valami megromlott volna benne.
– Mi baj, bajnok? Miért vagy szomorú?
– Az a szoknya… – mondta egyszerűen.
– Mi van vele?
– Kérlek, ne haragudj – mondta leverten, és leült a pult mellé. – De el kell mondanom valamit.
Leültem vele szemben. Szavai belém martak.
Mély levegőt vett.
– Emlékszem, amikor megmutattad apának a szoknyát. Tudod, a plázában voltunk, én meg kék jégkását ittam. Később, amikor új focicipőt mentünk venni, apa visszament és megvette.
Bólintottam. Nem bírtam megszólalni.
– Néhány hónapja ellógtam pár órát. A gördeszkámat otthon felejtettem, úgyhogy hazaugrottam érte. De hangokat hallottam. Azt hittem, ti vagytok, de tudtam, hogy te nem szoktál korán hazajönni.
– Így van – mondtam feszülten.
– Aztán hallottam nevetést. Nem a tiéd volt. Bemásztam az ágy alá.
Nem vettem levegőt.
– Láttam cipőket. Apa barna cipőjét, tudod, azt a drágát. És magas sarkúkat. Lábszárakat. És… rajta volt az a szoknya, amit apa vett.
A torkom elszorult.
– Nem láttam az arcát – tette hozzá gyorsan. – Nem tudtam, honnan bújtam. De tudtam, hogy nem te vagy. Amikor elmentek, elszaladtam. Nem tudtam, mit csináljak. Justinékhoz mentem, amíg haza nem értél.
Megöleltem. Megrázkódott az emléktől. A fiam – a gyermekem – egy igazságtól tört össze, amit nem ő keresett.
Belül már akkor darabokra szakadtam.
Négy nappal később jött Christopher születésnapja. Mi rendeztük a bulit.
– Csak te süthetsz nekem tortát – mondta viccelődve.
Catering, koktélbár, jazz a hangszóróból. Csokoládétortát sütöttem mogyorókrémmel és málnazselével.
Tökéletes volt. Mint ahogy rólunk hitték.
Kék wrap ruhát viseltem, vörös rúzzsal és fájdalmas magassarkúval.
Mosolyogtam, beszélgettem. Luke-ra kacsintottam, ő visszamosolygott.
Aztán Luke odalépett mellém.
– Anya – suttogta –, szerintem *ő az*. Az a szoknya… ugyanaz!
Megdermedtem. A tálcát túl erősen fogtam. Felnéztem.
Penelope.
Ismertem, természetesen. Christopher asszisztense. Mindig kedves volt hozzám. Férjnél volt, Nathaniellel érkezett.
A nyakláncot viselte, amit egyszer megdicsértem. És a szoknyát.
Az *én* szoknyámat.
Letettem a tálcát, és átvágtam a szobán.
– Penelope! – szóltam vidáman. – Ez a szoknya gyönyörű! Hol szerezted?
– Köszönöm, ajándékba kaptam – mosolygott zavartan.
– Milyen kedves! Nathanielnek remek ízlése van… Furcsa, de pont egy ilyet találtam otthon, nemrég. Aztán eltűnt, mielőtt felvehettem volna.
Az arca megremegett.
Christopher figyelt minket.
– Nathaniel! Gyere ide! Épp a szoknyáról beszélgettünk. Chris, te is gyere!
Ott álltak előttem. Penelope keze az oldalához emelkedett. Nathaniel zavarodott volt.
Christopher… mintha üveget nyelt volna.
– Álmodtam erről a szoknyáról – mondtam halkan. – Azt hittem, figyelt rám a férjem, amikor megmutattam neki… Aztán eltűnt. Mint a varázslat. De képzeljétek el… itt van. Az asszisztenseden.
Csend.
– Ajándék volt Penelopénak – szólt Chris. – Jutalom… a munkájáért. Remek munkát végez.
– Milyen nagylelkű – mondtam. – És melyik részét ünnepeljük? A tárgyalótermit, vagy amikor ebédidőben nálunk „dolgozik”? Bontsunk pezsgőt!
Penelope elsápadt. Nathaniel csak pislogott. Chris előrelépett, de felemeltem a kezem.
– Kár tagadni. Tanúm van.
Nem vettük észre, de a zene leállt. A szoba elcsendesedett.
– Prue – kezdte Chris.
– Csitt – vágtam közbe.
Nathanielhez fordultam.
– Vacsoráztunk együtt. Jártál nálunk, mi is nálatok… Soha nem gyanakodtam. Te igen? Ki hitte volna, hogy az árulás melletted ül, és sót kér?
– Nem úgy volt, Prue! Esküszöm…
– Drágám, de igen – mondtam. – Egyszer, százszor – mindegy. A házamba hoztad. Most is *az én ajándékomat* viseled. És a fiamat tettétek tanúvá.
– Ne keverd bele Luke-ot!
– Már benne van, Christopher. Szerinted ki a tanú?
Nathaniel Penelopéra, majd rám nézett. Keze lecsúszott a derekáról, és hátrébb lépett.
A levegő megváltozott. A vendégek mozgolódtak, néhányan elindultak kifelé. Valaki próbálta visszakapcsolni a zenét, de helyette a „Drakula” hangoskönyvem indult el.
A buli véget ért.
Aznap este már nem sírtam. Luke vallomása után megtettem.
Zokogtam a kamrában. Sírtam a parkolóban a volán mögött.
Chris próbált beszélni, miután mindenki elment.
– Nem akartalak megbántani, Prue – mondta.
Épp vastag szeletekre vágtam a tortát a szomszédoknak.
– Nem tudom, hiszek-e ebben – feleltem. – De mégis megtetted. És összetörted a fiunkat.
– Hibáztam.
– Választottál, Christopher.
– Nem szeretem őt – fordította el a fejét.
– Akkor miért adtad neki azt, amit nekem szántál? Azt, amit első látásra megszerettem…
