Ismeretségem a második férjemmel egy képzésen kezdődött, ahol a szakmai tudásomat fejlesztettük. Akkoriban elváltam, és egy öt éves lányt egyedül neveltem. Az életem egész jól alakult, de néha vágytam arra, hogy szeressenek és vágyjanak utánam. Az első házasságomban, sajnos, ilyesmit soha nem tapasztaltam. A volt férjemnek csak egy élete szerelme volt – az alkohol, amivel nem tudtam versenyezni. Ezért váltunk el.
Amikor megismerkedtem Nikolával, nagyon jól esett a figyelme, gondoskodása és a természetes törődése. Fél év alatt nagyon megszerettük egymást. Aztán úgy alakult, hogy el kellett mennie a szüleihez, mert egyedüli fia volt, és amikor segítségre volt szükségük, nem tudott nemet mondani.
Ő a szüleihez költözött, én a gyerekkel maradtam a régi lakásunkban. A kapcsolatunk telefonon folytatódott, naponta beszéltünk, órákig is tudtunk telefonálni. Egyszer meghívott vendégségbe, igaz, nem csak hozzá, hanem a szüleihez, ahol akkor élt. A szülei gyönyörű vidéken laktak, a természet lenyűgöző volt. Meghívott engem és a lányomat is, mert épp szabadságom volt, és elfogadtam a meghívást.
Nagyon vendégszeretően fogadtak. Kirándultunk a hegyekbe, sétáltunk az erdőben és a folyónál, úsztunk, napoztunk. Megismerkedtem Nikola családjával is. Amíg náluk voltunk, Kolya megkért, hogy legyek a felesége. Láttam az odafigyelést és törődést tőle és a rokonaiktól is, így elfogadtam a kérését. A lányom sem ellenezte, sőt élvezte az utazást és az új ismeretségeket.
Ősszel a lányommal hozzá költöztünk, és szerényen megünnepeltük az eseményt. Egyetlen kívánságom volt: külön éljünk, ne a szüleivel. Nikola elmagyarázta, hogy pénzt gyűjt a saját lakására, és ha albérletbe mennénk, nem tudná tovább félretenni, ezért vállaltam ezt.
Természetesen az anyósával együtt élni nem egyszerű. Próbáltam segíteni, mosni, vasalni, takarítani, főzni – semmit sem vettem zokon, mindig segítettem. De nehéz volt megfelelni. Nem azért, mert az anyós különleges lett volna, egyszerű, hétköznapi nő volt, hanem mert idegen voltam nekik.
Eleinte örültek, hogy családja lett a fiuknak, de később inkább idegesítettük őket – én és a lányom. Az anyós egyre gyakrabban tett nekem megjegyzéseket, kiabált a gyerekkel, és ebből már az én panaszaim is származtak. Egyre gyakrabban kértem a férjem, hogy költözzünk albérletbe, de ő mindig elutasította.
Elkezdtem dolgozni, remélve, hogy ez segít a férjemnek jó döntést hozni, de eredménytelenül. A lányom iskolába ment, és a gyerek körüli gondjaim elnyomták az anyós miatti problémák gondolatát. Egy idő múlva megtudtam, hogy ismét terhes vagyok, nagyon vágyott gyermek volt.
A terhesség viszonylag jól telt, ha nem számítjuk az anyós apró-cseprő problémáit, az élet akár boldognak is nevezhető lett volna. Egész idő alatt igyekeztem nem hanyagolni a női kötelességeimet és a háztartást, még az anyóssal is együtt végeztem a házimunkát. Már nem úgy, mint terhesség előtt, de megoldottam.
A nyolcadik hónapban erős fejfájásaim kezdődtek, próbáltam gyógyszert nem szedni, hogy ne ártsak a babának. Csak feküdtem vagy ültem egy fél órát, hogy enyhüljön a fájdalom.
Az egyik fejfájásos rohamban az anyós „ráeresztette a kutyát” rám. Munka után hazajött, és láthatóan úgy viselkedett, mintha egy hercegnő lennék, aki a kanapén hever. Még a szülés előtt térden állva felmosta a padlót.
Egy szóval, a hatalmas veszekedés után elfolyt a magzatvíz és megindult a koraszülés. Sürgős császármetszést végeztek. Hálás vagyok az orvosoknak, hogy megmentették engem és a kisfiamat, de a műtét után az apja intenzív osztályra került.
Nem tudom szavakba önteni, mennyit kellett aggódnom a tíz nap alatt, amíg az élet és a halál között volt. Imádkoztam, éjjel-nappal nem aludtam, kétóránként látogattam az intenzíven. Beengedtek hozzá. Aprócska, vezetékekkel és infúzióval teli babát láttam. Megfogtam apró ujját és egész szívemből kértem Istent, hogy hadd maradjon velem az én boldogságom.
És Isten meghallgatott! A kisfiam javult. Az orvosok mondták, hogy minden rendben lesz, csak nagyon óvatos gondozás kell még.
Amíg kórházban feküdtem, csak anyám volt velem, ő volt a kapcsolatom. Nap-nap után hívhattam, ő mindig válaszolt. A férjem és a szülei csak párszor jöttek, és csak pár percre. Már kezdtem érteni, hogy valami furcsa történik, nem csak az anyóssal, hanem a férjemmel is.
Hazaköltözésünk után nehéz napok jöttek. A gyerek nagyon gyenge volt, folyamatos gondoskodást igényelt. A hét éves lányom is szeretetre és gondoskodásra vágyott, én pedig szakadtam kétfelé. Teljesen kimerültem, de nem volt segítség.
Egy hét után az anyós újra háborút kezdett velem, immár nagyobb fegyverzettel, bekapcsolta az apját is. Csak hallottam, hogy lusta vagyok, nem főzök, nem takarítok, még mosni sem akarok, nem pakolom a pelenkát, és sok mást is mondott minden nap.
Az idegeim a határán voltak. Minden erőmmel próbáltam anyatejet adni a babának, az orvosok is szorgalmazták, hogy minél tovább szoptassam. Próbáltam, minden erőmet erre tettem. Az anyós nem hagyta abba a lelki terrorját, és most az apját is bevonta. Este hívta férjemet a szobájába, és hangosan leszidta a nemtörődöm feleség miatt.
Kértem, könyörögtem a férjemnek, hogy költözzünk külön, de ő már az apja ellenőrzése alatt állt, nem láttam kiutat.
Ezért elkezdtem betegeskedni: fejfájás, hőemelkedés, rossz gyomor… Éreztem, hogy már nem sokáig bírom magam és a gyerekeket.
Egy nap, amikor senki sem volt otthon, felhívtam az apámat, és azt mondtam neki: „Apa, ha nem jössz értem, meg fogok halni!”
Másnap apám megérkezett, több ezer kilométert utazott, mindent otthagyott, munkát, találkozókat, hogy megmentsen.
És tudod, mit hallott apám az apósomtól? „Miért jöttél ide? Nem vagyunk rád kíváncsiak! A lányod őrült, be akarjuk adni pszichiátriára, a kisunokát meg megtartjuk!” Nem tudom, hogy apám hogyan tudta ezt a szörnyeteget megállítani és megölni, de nem tette.
De a hatalmas veszekedések és harcok után végül elvitt engem és a gyerekeket ebből a pokolból. Elmentem csomagok nélkül, papírok nélkül. A legnagyobb kincs velem volt – a gyerekeim.
És a férjem? Nem próbált megvédeni, csak az apja oldalán állt, motyogott valamit az anyámról, és kész.
Miután elmentem a gyerekekkel, egyszer sem hívott, csak írt egy SMS-t, amiben árulónak és tolvajnak nevezett. Én elhoztam a fiát, ezért többé nem akar látni. A mondás szerint: mondták – megtörtént.
Eltelt már majdnem 13 év. Az életem nagyon jól alakult. A gyerekeim, a szeretett szüleim mellettem vannak. Igen, nehéz jó döntést hozni egy ilyen helyzetben. Bátorság kell ahhoz, hogy változtass azon, ami fájdalmat okoz. Nekem sikerült. Hálás vagyok a családomnak – a szüleimnek és a testvéremnek. Most ők adnak erőt nekem.
A képen én vagyok a gyerekeimmel.
Ne félj megváltoztatni az életed. A változás mindig jobb felé visz. A legfontosabb, hogy boldog ember legyél. Még ha ezért össze is kell rombolnod mindent, akkor is.
Ez egy önéletrajzi történet, egy kis részlete az én nehéz életemnek. De minden nehézség, amit az utamon találkoztam, csak erősebbé tett. Megtanított látni a boldogságot.
