Képzeld el azt a pillanatot, amikor minden, amit eddig ismertél, összeomlik. Egy fiatal orvos, akinek az élete a tudomány és a gyógyítás körül forog, hirtelen saját halálának küszöbén találja magát. Ez nem csupán a túlélés története, hanem egy szívet melengető utazás a reményről, az elszántságról és az emberi lélek erejéről. Ez David Fajgenbaum története, aki az elképzelhetetlennel szállt szembe, hogy ne csak a saját életét mentse meg, hanem másokét is. Ez a történet a magyar olvasók számára is inspiráció lehet: azt üzeni, hogy a legkilátástalanabb helyzetekben is van remény, ha van bátorságunk és kitartásunk.
**A küzdelem kezdete**
Az orvosi egyetem utolsó évében jártam, amikor minden megváltozott. A vizsgákra való felkészülés és a hosszú, álmatlan éjszakák már önmagukban is kimerítők voltak, de amit akkor éreztem, az más volt. Egy különös, mély fáradtság tört rám, amit sem alvás, sem kávé nem tudott enyhíteni. Az energiaitalok sem segítettek, hiába ittam őket literszámra. Aztán megjelentek a nyakamon a nagy, kemény csomók. Először csak furcsának tűntek, de rövidesen a testem egyértelműen jelezte, hogy valami nagyon nincs rendben.
A vizsgák alatt, miközben a kérdésekkel küzdöttem, egyetlen gondolat visszhangzott bennem: „Mi értelme? Úgysem élem túl.” Nyomasztó, bénító érzés volt. Az utolsó vizsgám után alig tudtam elvonszolni magam a mentőautóig. Az orvosok gyorsan léptek, de a hírek lesújtóak voltak: a szerveim sorra leálltak. Nem tudták, mi okozza, csak annyit, hogy vészesen fogy az időm.
Tizenegy hosszú hét telt el, mire diagnózist kaptam: Castleman-kór, egy ritka és halálos immunrendszeri betegség. Az orvosok őszintén megmondták: nincs ismert gyógymód. Egy pap is eljött, hogy feladja rám az utolsó kenetet. Búcsút vettem a családomtól, és felkészültem a halálra. Huszonéves voltam, az életem még csak most kezdődött, és máris véget ért?
**A csoda és a visszaesések**
Egy utolsó pillanatban alkalmazott kemoterápia szinte csodával határos módon visszahozott az életbe. A nyaki csomók zsugorodni kezdtek, a szerveim újra működtek. Azt hittem, megmenekültem. De a Castleman-kór nem adta fel. Egy éven belül háromszor tért vissza, mindegyik alkalommal súlyosabb formában. A harmadik volt a legrosszabb: egy hónapig feküdtem az intenzív osztályon, hétféle kemoterápiás kezelést kaptam, hogy életben tartsanak.
Végül közölték velem: elértem a maximális kemoterápia-dózist, amit az emberi szervezet még elvisel. Nem maradt más lehetőség. A következő visszaesés végzetes lesz. A remény kezdett kihunyni bennem. De legbelül még pislákolt egy apró szikra. Tudtam, hogy ha esélyem van, azt magamnak kell megteremtenem.
**Az öngyógyítás útja**
Nem volt időm, sem pénzem új gyógyszer fejlesztésére. Az egyetlen esélyem az volt, hogy már létező gyógyszerek között találjak egyet, ami segíthet a Castleman-kór ellen. Elszántan kezdtem kutatni. Táblázatokat készítettem hasonló betegségekről és az alkalmazott kezelésekről. Több mint kétezer e-mailt küldtem orvosoknak és kutatóknak, akik valaha írtak a betegségről. A saját véremet elemeztem, minden időmet a laboratóriumban töltöttem.
Az idő azonban ellenem dolgozott. Egy újabb visszaesés miatt ismét intenzív osztályra kerültem. Ott, az ágyban fekve, alig lélegezve, arra kértem az orvosomat, hogy távolítson el egy nyirokcsomót. Gyenge voltam, de eltökélt. A laborban felfedeztem benne egy kulcsfontosságú fehérjét: az mTOR-t, amely túlpörgette az immunrendszeremet.
A kutatásaim során már találkoztam egy gyógyszerrel, a sirolimusszal, amely gátolni tudta az mTOR-t. Az orvosom habozott, mert nem voltak klinikai vizsgálatok, amelyek igazolták volna az elméletemet. De nem volt más választásunk. Megpróbáltuk. Néhány napon belül enyhültek a tüneteim. A csomók eltűntek, a szerveim helyreálltak. Tizenegy éve minden nap szedem ezt a gyógyszert – és élek.
**Az értékrend változása**
A túlélés nemcsak az életemet adta vissza, hanem új célt is. Elvettem a szerelmemet, és két gyermekünk született. A családom lett a legnagyobb kincsem. De a harcom nem ért véget. Tudtam, hogy mások is szenvednek ritka betegségektől, és nem hagyhattam, hogy ugyanazt a tehetetlenséget éljék át, amit én.
2022-ben társalapítója lettem az Every Cure nevű nonprofit szervezetnek, amely azt tűzte ki célul, hogy már létező gyógyszereket új betegségek kezelésére használjon. A jelenlegi rendszer nem ösztönzi a gyógyszerek újrafelhasználását, pedig sok közülük képes lenne életeket menteni. Az Every Cure mesterséges intelligenciával azonosítja a legígéretesebb lehetőségeket, majd kutatások és klinikai vizsgálatok révén elérhetővé teszi azokat a betegek számára.
Már nyolc programot indítottunk – például a lidokain injekció emlőrák ellen, vagy a leukovorin, egy B-vitamin-származék, amely autizmus spektrumzavarral élő gyerekeknek segíthet. Minden siker közelebb visz ahhoz, hogy mások is megkapják azt a második esélyt, amit én.
**A remény öröksége**
A Castleman-kórral vívott harcom nemcsak rólam szól. Ez mindazok története, akik szembenéztek egy leküzdhetetlennek tűnő akadállyal, és mégis volt bátorságuk folytatni. Az Every Cure eddig tizennégy olyan gyógyszert azonosított, amely új betegségek kezelésére is alkalmas lehet. Emberek ezrei köszönhetik az életüket annak, hogy nem adtam fel.
Minden nap, amikor beveszem a sirolimus tablettát, eszembe jut, milyen törékeny az élet, és mekkora erő van a kitartásban. A családom, gyermekeim nevetése, a munkám – mind arra emlékeztetnek, hogy a remény nemcsak érzés, hanem döntés. Döntés, hogy harcolunk, hogy kutatunk, hogy segítünk.
Ez a történet nem ér véget. Az Every Cure tovább dolgozik, hogy minden ritka betegségben szenvedő ember megkapja a lehetőséget egy új kezdetre. És én, az orvos, aki majdnem meghalt, minden nap azért élek, hogy mások is élhessenek.
