Álomotthonunkhoz pálmafák és tengerre néző kilátás is járt… és a pokol szomszédja. Születésnapi bulit rendezett a gyepünkön, és azt mondta, maradjunk bent, mert ez „csak családi esemény.” Azt hitte, győzött. De a türelem hatalom… és mi gondoskodtunk róla, hogy a végső nevetés hangosan visszhangozzon.
A nevem Evelyn, de a legtöbben csak Evie-nek hívnak. Harmincéves vagyok, a férjem egy táblázatmágus, és tizenöt évnyi túlórázás és nyaraláskihagyás után végre megvettük az álomházunkat. Vízparti. Pálmafák susognak. Az a fajta hely, amely egész évben sós és napos illatot áraszt.
És mégis, az igazi dráma nem a viharoktól vagy sirályoktól jött… hanem a szomszédból.
Három nappal a beköltözés után épp dobozokat pakoltam ki, amikor erős kopogás rázta meg az ajtónkat. Egy nő állt ott, szőkített hajjal, divatos ruhában és napszemüvegben.
– Helló! Tammy vagyok a szomszédból – mondta, miközben befelé nézett a nappalinkba. – Csak be akartam mutatkozni, és szólni, hogy szombaton barbecue-t tartunk. Mindenki a hátsó udvart használja, úgyhogy dél körül elkezdjük.
– Én Evie vagyok. Örülök, hogy megismertelek, de… a te udvarodra gondolsz, ugye?
Tammy úgy nevetett, mintha viccet mondtam volna. – Nem, drágám. Mindkét lakás mindig is közösen használta az udvart és a stéget. Ez hagyomány.
– Ó, sajnálom, valami félreértés lehet. Mi megvásároltuk ezt a részt, beleértve az udvart és a stég nagy részét. Ez szerepel a tulajdoni lapunkban.
– Hát, az előző tulaj ezzel sosem foglalkozott.
– Értem, de mi nem bérlők vagyunk. Tulajdonosok. Szívesen látunk bármikor, ha szeretnél átjönni. Ha használni szeretnéd az udvart, csak szólj előre!
– Szerinted engedély kell nekem? Mindegy! Még beszélünk.
Ahogy elsétált, megláttam egy félmeztelen férfit a verandájukon, sörrel a kezében. Már a tekintetén is látszott, hogy idegesítjük.
– Ki volt az? – kérdezte Nate, a férjem.
– A szomszédok. És szerintem gond lesz velük.
– Majd megoldjuk. Csak világos határok kellenek.
Bárcsak ilyen egyszerű lett volna.
Szombat reggel épp a teraszon kávéztam, amikor egy hatalmas teherautó gördült be a felhajtónkra.
– Tammy kisasszonynak hoztunk szállítmányt – kiáltott a sofőr.
Tammy azonnal megjelent, és egyenesen a gyepünkre irányította őket. – Oda, a pavilon mellé.
– Tammy, ez most mi?
– A lányom, Kayla születésnapja. Ugrálóvárat rendeltünk neki.
– A MI udvarunkra?
– Már mondtam, hogy itt így mennek a dolgok. Ne legyél az a zsémbes szomszéd.
– Zsémbes? Előbb azért illett volna megkérdezni.
– Egyébként is, ma bent kell maradnotok. Ez családi esemény, Randy nem szereti, ha idegenek vannak a gyerekek közelében.
Randy, a félmeztelen barát épp próbált kinyitni egy asztalt, cigarettával a szájában.
– Ez így nem mehet – mondtam határozottan. – Ma megtarthatjátok, nem akarom elrontani a gyerek születésnapját. De innentől kezdve az udvar csak engedéllyel használható.
Tammy szeme összeszűkült. – Majd meglátjuk.
Délre a buli teljes erővel dübörgött. Gyerekek sikítoztak, zene ordított, felnőttek kiabáltak italokkal a kezükben. Visszavonultunk a házba.
Aztán kopogtak az üvegajtón. Egy részeg férfi állt ott sörösüveggel.
– Segíthetek? – kérdeztem.
– WC?
– Menj Tammyhoz, ott van buli.
– Azt mondta, ott tele van. Használjam a tiédet.
– Szó sem lehet róla. Ez a mi otthonunk.
Nate megjelent mögöttem. – Takarodj innen. Most.
– Mi a probléma? – jött Tammy hangja. – Kevin csak vécére menne. Nem használjátok mindet.
– Komolyan? Ez nem nyilvános illemhely!
– Istenem, milyen önzők vagytok. Ennyi hely csak kettőtöknek, míg mi hárman nyomorgunk.
– Nem a mi problémánk – mondta Nate. – A barátod menjen, vagy hívjuk a rendőrséget.
– Miért, mert szomszédias?
– Menjünk, Kevin. Ezek nem értik a közösséget.
Ahogy elsétáltak, Tammy még visszakiáltott: – Nem érdemlitek meg ezt a helyet! Önző szemétládák!
Becsuktam az ajtót, remegtem a dühtől.
– Elegem van. Hívok egy vállalkozót.
– Már nézem is a kerítésépítőket – mondta Nate a telefonján.
Másnap megjelent a fehér teherautó. Kávéval és fánkkal vártam a munkásokat.
– Hatláb magas kerítés ezen a vonalon – mondta a vezető. – Itt lesz a kerti konyha, ott a tűzrakó, új terasz ezen az oldalon.
– Tökéletes – válaszoltam.
Tammy viharként jelent meg.
– Mi ez az egész?
– Otthonszépítés!
– Miféle?
– Asszonyom, csak a tulajdonossal beszélhetek – mondta udvariasan a vállalkozó.
– Ami mindkét lakást érinti, az engem is érint!
– Ez mind a mi telkünkön történik. Semmi közöd hozzá.
Tammy nézte, ahogy a munkások elkezdik az első lyukat ásni.
– Nem építhettek kerítést! Ez nem így működik egy ikerházban!
– Egyeztettünk a várossal és a lakóközösséggel. Minden engedélyünk megvan – mondta Nate.
– Ez nevetséges! Mindig is mi is használtuk az udvart!
– Az régen volt. Mi türelmesek voltunk, Tammy.
Tammy előkapta a telefonját.
– Majd meglátjuk, mit szól ehhez a rendőrség!
Húsz perccel később két rendőr érkezett. Tammy rájuk rontott.
– A közös udvarra építenek kerítést! Nem tehetik!
– Megnézhetem a tulajdoni lapokat? – kérdezte az egyik.
Nate átnyújtotta a dossziét. A rendőr átnézte, miközben a társa Tammyval beszélt.
– Minden rendben van, hölgyem. A kerítés a saját telkükön épül.
– De mindig is közösen használtuk!
– Az előző szokások nem írják felül a jogi tulajdont – mondta a másik rendőr.
Randy megjelent, még mindig félmeztelenül.
– Ezek az emberek csak azért vannak velük, mert van pénzük!
– Uram, hátrébb! – szólt a rendőr.
Randy előrelépett, ujját az egyenruhás mellkasához nyomta.
A következő pillanatok káoszba torkolltak. Randy rendőrrel való fizikai kontaktusa természetesen bilincsben végződött.
Tammy sikított. A munkások megálltak. Nate és én döbbenten néztünk egymásra.
Ahogy a rendőrök elvezették Randyt, Tammy ránk villantotta a gyűlöletét.
– Ennek nincs vége!
– Valójában – mondtam mosolyogva –, szerintem most lett vége.
Felépült a kerítés. Kerti konyha, tűzrakóhely, terasz. A paradicsomunk végre biztonságban volt. Hideg pillantások és néha kiabálás még volt, de senki nem lépte át a határt.
Aztán jött a telefon.
– Hölgyem? George vagyok, a szomszéd lakás tulajdonosa.
– Igen?
– Eladnám az ingatlant. Arizonából már nehéz kezelni, főleg ezekkel a bérlőkkel. Maguk esetleg érdeklődnének?
Nate-nek suttogva elmondtam a hírt. Vigyorgott.
– Nagyon is érdekel – válaszoltam.
Három héttel később Tammy ajtajában álltam, mappával a kezemben.
– Mit akarsz?
– Hivatalosan is bemutatkozni. Én vagyok az új főbérlőd.
Tammy szája elnyílt. – Ez csak vicc lehet!
– A szerződésed júliusig érvényes. Utána felújítás kezdődik. Új helyet kell keresned.
– Nem teheted meg.
– De igen. Viszont ha hónap végéig kiköltözöl, háromhavi lakbért visszafizetek.
Becsapta az ajtót.
Hetekig nem jött lakbér. Megindítottuk a kilakoltatást. Aztán egy nap egy ezüst szedán gördült be. Egy idősebb nő szállt ki, bőröndökkel.
Tammy idősebb, szelídebb arcvonásokkal. Azt mondta, Darlene.
– Bejöhetek?
Kávé mellett elnézést kért lánya viselkedéséért.
– Sok mindenen ment keresztül, de ez nem mentség. Segítettem új helyet találni. Hónap végére mennek.
– És a lakbér? – kérdezte Nate.
Darlene letett egy borítékot. – Itt van minden, kis kárpótlással együtt.
Miután elment, Nate és én a teraszon álltunk, a vízre néztünk.
– Ez most tényleg megtörtént?
– Egy anya beavatkozásának ereje – mondta Nate.
Egy hónappal később Tammyék bepakolták az utolsó dobozt. Darlene integetett. Tammy nem.
Ahogy elhajtottak, Nate átkarolt.
– Mit kezdjünk a másik lakással?
– Adjunk ki valakinek, aki tudja, milyen egy jó szomszéd.
– Vagy – mondta mosolyogva –, tartsuk üresen, és élvezzük a paradicsomunkat.
Felnevettem, és emeltem a poharam.
– A határokat meg kell húzni – és néha kerítést is kell építeni köréjük.
Néha harcolnod kell a paradicsomodért. És ha kiállsz magadért, talán még többet kapsz, mint amit reméltél.
