„Miért nem kérdezed meg, mit szeretnék vacsorára?” – kérdezte Kirill a feleségétől, Olgától, miközben reggel munkába készült. Hangjában enyhe sértettség volt, amit próbált könnyed hangsúllyal palástolni. – „Vagy már nem is érdekel?”
Olga, aki éppen a kávéját kavargatta, közömbösen válaszolt:
„Arra gondoltam, főzök valamit a saját ízlésem szerint. De ha van konkrét kívánságod, megcsinálom.”
„Nem erről van szó” – mondta Kirill, hangja türelmetlenebbé vált. – „Nem az a lényeg, hogy mit akarok vagy nem, hanem hogy megkérdezed-e egyáltalán! Tényleg ilyen nehéz lenne? Nem érdekel, mit szeretnék?”
Olga szeme egy pillanatra Kirillre villant, majd vissza a kávéscsészére. „Őszintén szólva, nem igazán izgat” – mondta halkan, szinte bocsánatkérően. – „Mi ebben olyan érdekes?”
„Ó, hogy is van ez?!” – kiáltott fel Kirill, hangja felháborodást tükrözött. – „Korábban mindig megkérdezted! Akkor még érdekes voltam neked!”
Olga elgondolkodott. „Hm, igaz is” – gondolta. „Régen tényleg mindig megkérdeztem. Ez most elég kínosan sült el. Na jó, megkérdezem, különben soha nem hagy békén.”
„Mit szeretnél vacsorára?” – kérdezte végül, és próbált érdeklődést csempészni hangjába.
Kirill gúnyosan elmosolyodott. „Mintha szívességet tenne” – gondolta, de megrázta magát. „Nem leszek ilyen ostoba és kicsinyes. A házasság kompromisszum és megértés. Nem vagyok zsarnok, nem kekeckedem. Meg kell bocsátani, különben hogyan maradhatnánk emberek?”
„Rendben” – mondta végül, hangja megenyhült. – „Fasírtot szeretnék.”
„Milyen fasírtot?” – kérdezte Olga kissé lelkesebben. – „Sertésből, bárányból, marhából? Vagy halasat csináljak?”
„Bármilyet, csak ne halasat!” – kiáltott Kirill, szeme felcsillant a régi emlékektől. – „Gyerekkorom óta utálom a halas fasírtot! Komolyan, még mindig ezzel szekálsz?”
„Jaj, megint elszúrtam” – gondolta Olga bosszúsan. „Hányszor mesélte, hogy az óvodában majdnem megfulladt azoktól a halas fasírtoktól. Most egész héten ezt fogja emlegetni. És az a kocsonya is, amit utál…”
„És köretnek mit kérsz?” – kérdezte gyorsan, hogy elterelje a témát. – „Krumplit, tésztát, rizst? Vagy hajdinát?”
„Sült krumplit kérek” – mondta Kirill határozottan. – „De süsd, ne párold! Ropogós legyen.”
„Persze, drágám” – válaszolta Olga, mosollyal az arcán. – „Ropogósra sütöm, ne aggódj.”
„Nem aggódom” – mondta Kirill magabiztosan, aztán elhallgatott. „Miért mondtam ezt így? Csak hencegni akartam? Miért kellett ilyen ostobán beszólni? Még dolgoznom kell magamon, ha jó ember akarok lenni…”
„Ha nem nagy kérés, drágám” – tette hozzá szelídebb hangon. – „Készíts paradicsomos-uborkás salátát is, kérlek.”
„Természetesen, drágám” – felelte Olga, hangja bársonyos lett.
„Fokhagymával és kaporral” – tette hozzá Kirill.
„Fokhagymával és kaporral” – ismételte Olga mosolyogva.
„És tejföllel.”
„Tejföllel.”
„A krumplit is kaporral és hagymával süsd” – mondta Kirill lelkesedéssel.
„Minden úgy lesz, ahogy szeretnéd, drágám” – biztosította Olga, mosolya őszinte volt.
Miután búcsút vett, Kirill kilépett a lakásból. Egész úton azon gondolkodott, valami nincs rendben Olgával, de nem tudta pontosan megfogalmazni. Egész nap szórakozottan járt a munkahelyén, gondolatai a felesége furcsa viselkedésén jártak.
„Na jó” – nyugtatta magát. – „Este komolyan elbeszélgetek vele, kiderítem, mi a baj. Talán megbántottam valamit, és észre sem vettem. Ki kell derítenem, amíg nem késő.”
Este Kirill az asztalnál ült, lusta mozdulatokkal piszkálta a fasírtot, sült krumplit és salátát. Kíváncsian figyelte Olgát, aki élvezettel falta a sült csirkét. Boldogan locsolta paradicsomszósszal, nagy falatokat evett, miközben mosolygott és kacéran kacsintott Kirillre.
„Várjunk csak” – mondta Kirill, hangjában értetlenség. – „Miért eszel sült csirkét, nem fasírtot?”
„Valahogy megkívántam a sült csirkét vacsorára” – válaszolta Olga könnyedén. – „Amikor a fasírtról beszéltél, rájöttem, azt nem akarom, de a sült csirkét igen. Paradicsomszósszal, fokhagymával sütöttem, isteni! Nem baj, ugye? Valami nem tetszik?”
„Nem, csak…” – Kirill zavartan kereste a szavakat. – „Csak azt hittem, mindketten fasírtot eszünk.”
„Ó, te drága” – gondolta Olga gúnyosan mosolyogva. „Azt hitted, hogy én is a te ostoba fasírtodat fogom enni? Na ne nevettess.”
„Bocs, drágám” – mondta Kirill nagy falat csirkével a szájában. – „Azt akartam, hogy mindenkinek jó legyen. Te eszed, amit szeretsz, én meg azt, amit én.”
„Vicces” – motyogta Kirill csendesen, próbálta rejteni csalódottságát. – „Kérhetek egy kis sült csirkét? Úgy nézem, és megkívántam.”
„Nem” – felelte Olga határozottan. – „Csak magamnak sütöttem. A fasírt a tiéd, a saláta, sült krumpli is, ahogy kérted. Egyél egészséggel, drágám! Jó étvágyat!”
„De ott van még egy sült csirkecombod” – erősködött Kirill. – „Osztozhatnánk. Én is adok a fasírtból.”
„Ez az enyém” – jelentette ki Olga. – „Kettőt sütöttem magamnak. A fasírtodat nem kérem. Egyél nyugodtan.”
Kirill csendben ette fasírtját, irigykedve nézte, ahogy Olga élvezettel falja a második csirkecombot. Olyan ínycsiklandóan harapott bele, hogy Kirill alig tudta levenni róla a szemét. A fasírt szinte a torkán akadt.
„Kicsit túlsütöttem a csirkét” – mondta Olga vidáman. – „Ezért ropogós a bőre. Mennyei! Ha tudnád, milyen finom!”
„El tudom képzelni” – mormogta Kirill, ostobán mosolyogva lenyelte az utolsó falatot.
Másnap reggel, munkába indulás előtt, Kirill figyelmesen nézte Olgát.
„Mit főzzek vacsorára, drágám?” – kérdezte Olga, hangja túl kedves volt.
„Sült csirkét” – válaszolta Kirill határozottan. – „Pont úgy, ahogy magadnak készítetted. Köret nélkül, csak paradicsomszósszal.”
„Rendben, drágám” – mondta Olga huncutul csillogó szemmel.
Aznap este Kirill sült csirkét evett, de nem lelte benne az örömöt. Olga az ő szeme láttára falta a báránypörköltet.
„Ilyen finom, amikor forró” – mondta Olga boldogan, újabb falatot vett. – „Egész életemben ezt ennék. Gyerekkorom óta imádom a báránypörköltet!”
Kirill sóhajtott, tovább rágta csirkéjét. Az egész hét így telt: minden este új kulináris meglepetés, amit Olga magának készített. Az előző este kiborította, amikor Olga sült szardellát evett.
„Én is kérek sült szardellát” – nyafogott Kirill.
„Miért nem mondtad reggel?” – csodálkozott Olga. – „Érted készítettem a rántott húst.”
„Honnan tudtam volna reggel, hogy szardellát akarok?” – válaszolta Kirill bosszúsan. – „Legalább célozhattál volna rá!”
„Én sem tudtam reggel, mit akarok este!” – nevetett Olga.
„Adj egy kis szardellát, kérlek” – könyörgött Kirill.
„Nem, nem, nem” – mondta Olga szigorúan. – „És én mit egyek? A te rántott húsodat? Kösz, de nem kérem.”
Másnap reggel, mikor Olga megkérdezte, mit szeretne vacsorára, Kirill csak a fejét rázta.
„Nem, ebből elég” – mondta határozottan. – „Nem játszom tovább, drágám. Elegem van. Amit magadnak főzöl, azt főzd nekem is. Jó sokat!”
Ettől kezdve Kirill soha többé nem mondta meg Olgának, mit szeretne vacsorára.
Tanulság:
A következő hetekben Kirill és Olga lassan újra megtalálták a közös hangot. Olga észrevette, mennyire vágyik a férje a figyelmére, és jobban odafigyelt rá. Kirill rájött, hogy a házasság nem csak az ő kívánságairól szól, hanem a kölcsönös megértésről és alkalmazkodásról. A vacsorák újra közös élménnyé váltak, és bár időnként előfordultak apró félreértések, a szeretet és a humor mindig áthidalta őket.
Egy este, miközben egy nagy tál báránypörköltet ettek, Olga huncutul Kirillre kacsintott.
„Tudod, drágám” – nevetett –, „talán néha mégis meg kellene kérdeznem, mit szeretnél vacsorára.”
Kirill elmosolyodott, megszorította a felesége kezét. „Csak főzz, amit szeretsz. Ha te boldog vagy, én is az vagyok.”
Így, a vacsoraasztal mellett, újra megtalálták egymást.
