Minden hétfőn láttam, ahogy egy idős férfi két mozijegyet vesz, de mindig egyedül ül be. A kíváncsiság arra késztetett, hogy kiderítsem a titkát, ezért vettem egy helyet mellé. Amikor elkezdte mesélni a történetét, fogalmam sem volt róla, hogy az életünk olyan módon fonódik majd össze, amit soha nem tudtam volna elképzelni.
A régi városi mozi nem csupán munkahely volt számomra. Olyan hely volt, ahol a vetítőgép zúgása egy pillanatra el tudta feledtetni a világ gondjait. A vajas popcorn illata a levegőben lebegett, a kifakult vintage plakátok pedig egy aranykor történeteit suttogták, amelyet csak elképzelni tudtam.
Minden hétfő reggel Edward megjelent, érkezése olyan biztos volt, mint a napfelkelte. Nem volt olyan, mint a többi vendég, akik sietve jöttek be, aprót vagy jegyet keresgélve.
Edward csendes méltósággal viselte magát, magas, karcsú alakját gondosan begombolt szürke kabát fedte. Ezüst haja, precízen hátrafésülve, megcsillant a fényben, ahogy a pulthoz lépett. Mindig ugyanazt kérte.
– Két jegyet a délelőtti filmre.
És mégis, mindig egyedül jött.
Ujjai, amelyeket a decemberi hideg csípett meg, hozzáértek az enyémhez, amikor átadtam neki a jegyeket. Udvariasan mosolyogtam, bár a fejemben megválaszolatlan kérdések kavarogtak.
Miért két jegy? Kinek szólnak?
– Megint két jegy? – incselkedett mögöttem Sarah. – Talán egy elveszett szerelem miatt. Tudod, olyan régimódi románc.
– Vagy egy szellemnek – szólt közbe Steve nevetve. – Valószínűleg azzal házas.
Nem nevettem. Volt valami Edwardban, ami miatt a vicceik helytelennek tűntek.
Gondoltam rá, hogy megkérdezem, még mondatokat is gyakoroltam fejben, de minden alkalommal elszállt a bátorságom. Végül is nem az én dolgom volt.
A következő hétfő más volt. Szabadnapos voltam, és miközben az ágyban feküdtem, és az ablak szélén kúszó dért néztem, egy ötlet kezdett formát ölteni.
Mi lenne, ha követném? Ez nem kémkedés… csak kíváncsiság. Végül is közeledik a karácsony – a csodák ideje.
A reggeli levegő éles és friss volt, az utcán kifeszített ünnepi fények pedig fényesebben ragyogtak.
Edward már a helyén ült, amikor beléptem a félhomályos terembe, alakját a vászon lágy fénye rajzolta körül. Elmerült a gondolataiban, tartása egyenes és céltudatos volt. Felém pillantott, és halvány mosoly jelent meg az ajkán.
– Ma nem dolgozol – jegyezte meg.
Leültem mellé. – Azt hittem, jól jönne egy kis társaság. Olyan sokszor láttalak itt.
Halkan felnevetett, de a hangjában szomorúság csengett. – Nem a filmek miatt jövök.
– Akkor miért? – kérdeztem.
Edward hátradőlt, kezét az ölében összekulcsolta. Egy pillanatig habozott, mintha eldöntené, megbízik-e bennem.
Aztán megszólalt.
– Évekkel ezelőtt – kezdte – volt itt egy nő. Evelynnek hívták.
Csendben maradtam.
– Gyönyörű volt – folytatta. – Nem feltűnően, hanem úgy, hogy megmaradt az emberben. Mint egy dallam, amit nem lehet elfelejteni. Itt dolgozott. Itt találkoztunk.
Elképzeltem: a moziban nyüzsgő emberek, a vetítő fénye az arcán, csendes beszélgetéseik.
– Egy nap meghívtam egy délelőtti vetítésre a szabadnapján – mondta. – Elfogadta.
Megállt. – De nem jött el.
– Mi történt? – kérdeztem halkan.
– Később megtudtam, hogy kirúgták. Amikor a vezetőtől kértem az elérhetőségét, megtagadta, és azt mondta, ne jöjjek vissza. Nem értettem. Egyszerűen… eltűnt.
Edward sóhajtott. – Próbáltam továbblépni. Megházasodtam. De amikor a feleségem meghalt, újra ide kezdtem járni… remélve…
– Ő volt életed szerelme – mondtam.
– Az volt. És még mindig az.
– Mire emlékszel róla?
– Csak a nevére. Evelyn.
– Segítek megtalálni.
Ekkor jöttem rá, mit ígértem. Evelyn itt dolgozott, és aki kirúgta… az apám volt.
Apámmal szembenézni olyan volt, mintha csatába mennék. Gondosan felöltöztem.
Edward az ajtónál várt.
– Biztos, hogy beszél velünk?
– Nem – mondtam. – De meg kell próbálnunk.
Útközben meséltem neki.
– Anyám Alzheimer-kóros volt – mondtam. – Terhesség alatt kezdődött. Néha felismert, néha idegenként nézett rám.
– Ez nehéz lehetett – mondta Edward.
– Az volt. Apám intézetbe adta. Egy idő után már nem látogatta. Minden rám maradt.
Amikor beléptünk, apám az asztalnál ült.
– Mit akartok?
– Ez Edward… és egy nőről szeretnénk kérdezni. Evelynről.
– Nem beszélek volt alkalmazottakról.
– Kivételt kell tenned.
Edward megszólalt: – Szerettem őt.
Apám állkapcsa megfeszült.
– Nem Evelyn volt a neve. Margaret volt. Az anyád.
Megdermedtem.
– Viszonya volt vele – mondta. – És amikor megtudtam, terhes volt… veled.
A fejem zúgott.
– Tudtad?
– Gondoskodtam rólatok. De nem maradtam.
Edward remegett.
– Margaret… Evelyn?
– Nekem Margaret volt.
– Meg kell látogatnunk őt – mondtam. – Együtt.
Apám habozott… majd bólintott.
Csendben mentünk az intézetbe.
Anyám az ablaknál ült.
– Anya – szóltam.
Semmi.
Edward közelebb lépett.
– Evelyn.
Anyám felnézett.
– Edward?
– Én vagyok.
Könnyek gyűltek a szemébe.
– Itt vagy.
– Mindig vártam rád.
A szívem megtelt érzésekkel.
Apám mögöttünk állt. Először láttam rajta megbánást.
Kint esni kezdett a hó.
– Ne érjen itt véget – mondtam. – Karácsony van. Menjünk együtt forró kakaót inni és filmet nézni.
Edward szeme felragyogott.
Apám habozott.
– Jól hangzik – mondta halkan.
Aznap négy élet fonódott össze. Egy történet végre megtalálta a befejezését… és egy új kezdetét.
-Mit gondolsz erről? Kérlek, írd meg a véleményedet a kommentekben és oszd meg ezt a történetet! Ha egy tanácsot adhatnál a történet bármelyik szereplőjének, mi lenne az? Beszéljük meg ezt a Facebook kommentekben.
