„Még mindig itt vagyok, tehát az életnek még mindig érdemes élni. Igaz?” – mondja István, egy 76 éves nyugdíjas, aki két és fél évvel ezelőtt szembesült a Parkinson-kór diagnózisával. A hangja halk, de határozott, és a szemeiben egyfajta makacs elszántság csillan. István története nem csupán egy betegségről szól, hanem arról, hogyan találhatjuk meg az élet értelmét akkor is, amikor minden, amit korábban természetesnek vettünk, lassan elillan.
István élete mindig is a mozgás körül forgott. Fiatal korában a kosárlabda és a futball töltötte ki a napjait, később pedig a tenisz és a tánc lett a szenvedélye. „Nemcsak sportoltam, éltem” – meséli mosolyogva, miközben a régi fényképeket nézegeti, amelyeken még fürgén ugrál a pályán. Ma azonban a járás is kihívás számára. A Parkinson-kór fokozatosan vette el tőle a mozgás szabadságát, és ezzel együtt azt az identitást, amelyet évtizedeken át épített. De István nem adta fel. Ebben a történetben az ő útját követjük, ahogy új módokat keres az örömre, és megosztja azokat a leckéket, amelyeket a betegsége tanított neki.

Egy sportoló élete: A múlt dicsősége
István Budapesten nőtt fel az 1960-as években, egy olyan korban, amikor a sport nemcsak szórakozás, hanem közösségi élmény és büszkeség forrása volt. „A grundon kezdtem, mint minden gyerek” – emlékszik vissza. A grund azonban csak a kezdet volt. István tehetsége hamar megmutatkozott, és középiskolás korára már a helyi kosárlabdacsapat sztárja lett. „Magas voltam, gyors és erős. A pályán otthon éreztem magam” – mondja. A kosárlabda mellett a futball is az élete része lett, és az egyetemi évek alatt mindkét sportban jeleskedett.
Az egyetem után István nem lett profi sportoló, de a mozgás iránti szenvedélye megmaradt. „A sport nem csak a győzelemről szólt. Arról, hogy érezd a tested, hogy lélegezz, hogy szabad legyél” – magyarázza. Az évek során a tenisz lett a kedvenc időtöltése, és még hetvenéves korában is rendszeresen játszott a barátaival a margitszigeti pályákon. Emellett a tánc is fontos szerepet kapott az életében. „A feleségemmel, Mártival minden hétvégén táncoltunk. Tangó, keringő, rock and roll – mindent kipróbáltunk” – meséli nevetve.
István élete tele volt energiával. Barátokkal töltött esték, kirándulások a Bükkben, nyaralások a Balatonon – mindenhol ott volt, ahol mozgás és nevetés volt. „Sosem gondoltam, hogy ez egyszer véget érhet” – vallja be.

A diagnózis: Amikor minden megváltozik
A Parkinson-kór alattomosan érkezett István életébe. Először csak apró jeleket észlelt: a keze néha remegett, a lépései bizonytalanabbá váltak. „Azt hittem, csak az öregség” – mondja. De a tünetek súlyosbodtak, és 2022-ben, egy alapos kivizsgálás után az orvos közölte vele a diagnózist. „Parkinson-kór. Nem tudtam, mit jelent ez akkor. Csak azt éreztem, hogy valami nagyon rossz történik.”
A Parkinson-kór egy neurodegeneratív betegség, amely a mozgást szabályozó idegsejtek fokozatos pusztulásával jár. A leggyakoribb tünetek a remegés, a merevség, a lassú mozgás és a járási nehézségek. István számára a járás elvesztése volt a legnagyobb csapás. „Nézem az embereket, ahogy sétálnak az utcán, és irigylem őket. Olyan egyszerű dolog, de nekem már egy küzdelem” – meséli. A sportoló, aki egykor a pályán szárnyalt, most egy bot segítségével közlekedik, és minden lépés koncentrációt igényel.
A fizikai korlátok mellett a betegséggel járó érzelmi teher is hatalmas. „Voltak napok, amikor csak ültem, és azt kérdeztem magamtól: miért én? Miért most?” – vallja be István. A Parkinson-kór nemcsak a testet, hanem a lelket is próbára teszi. A függetlenség elvesztése, a régi hobbi feladása és a barátokkal való találkozások ritkulása mind hozzájárult ahhoz, hogy István néha elveszettnek érezze magát.
Az új valóság: Alkalmazkodás és veszteségek
A diagnózis utáni első év volt a legnehezebb. Istvánnak meg kellett tanulnia együtt élni a betegséggel, ami nemcsak a fizikai képességeit, hanem az identitását is megváltoztatta. „Egy sportoló voltam. Most ki vagyok?” – tette fel a kérdést magának számtalanszor. A válasz keresése hosszú és fájdalmas folyamat volt.
A sport, amely évtizedeken át az élete középpontjában állt, már nem volt opció. A teniszütőt fel kellett akasztania, a táncparkettre pedig már nem léphetett. „A tánc volt a legnagyobb veszteség” – mondja szomorúan. „Mártival együtt öregedtünk meg, de a tánc mindig fiatalon tartott minket. Most már csak a fotelből nézzük a Táncdalfesztivál felvételeit.”
A barátok és a társasági élet is háttérbe szorult. „Nem akarom, hogy sajnáljanak” – magyarázza István. „Ezért inkább kevesebbet találkozom az emberekkel. Nem könnyű, mert a magány néha nehezebb, mint maga a betegség.” A Parkinson-kór nemcsak a testet, hanem a kapcsolatokat is próbára tette. István azonban nem hagyta, hogy a betegsége teljesen elszigetelje. „Még mindig vannak barátaim, akik eljönnek hozzám egy kávéra. És Márti mindig mellettem van” – mondja hálásan.

Az apró örömök újrafelfedezése
Bár a Parkinson-kór sok mindent elvett Istvántól, egy fontos leckét is adott neki: az élet értékét nem csak a nagy pillanatok adják. „Régen azt hittem, hogy az élet a nagy győzelmekről és a látványos élményekről szól. Most már tudom, hogy a kis dolgok is számítanak” – mondja.
István számára az egyik legnagyobb örömforrás ma a televízió. „A természetfilmek a kedvenceim. Olyan helyekre jutok el a képernyőn keresztül, ahová a lábaim már nem vinnének el” – meséli. A BBC dokumentumfilmjei, a történelmi sorozatok és a régi magyar filmek mind új értelmet adtak a napjainak. „A Kőszívű ember fiai például mindig megnevettet. Nem is a történet, hanem az, hogy eszembe jut, hogyan néztük Mártival először a moziban.”
Az alvás is új jelentőséget kapott. „Egy jó éjszakai alvás olyan, mint egy kis győzelem” – mondja mosolyogva. A Parkinson-kór gyakran megzavarja az alvást, így egy nyugodt éjszaka valódi kincs István számára. „Reggel, amikor kipihenten ébredek, úgy érzem, hogy még mindig van erőm folytatni.”
István emellett elkezdett új hobbikat keresni. Bár a fizikai aktivitás korlátozott, az elméje még mindig éles. „Kezdtem keresztrejtvényeket fejteni. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire élvezem” – meséli. A rejtvények nemcsak szórakoztatják, hanem segítenek fenntartani a mentális frissességét is. Emellett a zenehallgatás is fontos szerepet kapott az életében. „Beethoven és Liszt Ferenc mindig felvidítanak. A zene olyan, mintha egy másik világba repítene.”
![]()
Tanulságok: A sokszínű élet ereje
István történetének egyik legfontosabb üzenete, hogy a sokszínű érdeklődés életmentő lehet. „Ha csak a sport lett volna az életem, most üres lenne minden” – vallja be. A betegsége arra tanította, hogy érdemes sokféle hobbit és szenvedélyt ápolni, mert ezek később támaszt nyújthatnak, amikor a fizikai képességek már nem elegendőek.
„Fiatalon azt mondtam volna, hogy a mozgás minden. Most azt mondom, hogy az élet több, mint a test” – magyarázza. István szerint a legfontosabb, hogy az ember nyitott maradjon az új dolgokra, még akkor is, ha azok először jelentéktelennek tűnnek. „A keresztrejtvény, a zene, egy jó film – ezek apróságok, de nekem most ezek adják az élet ízét.”
István azt is hangsúlyozza, hogy a kapcsolatok ápolása kulcsfontosságú. „Márti nélkül nem tudnám ezt végigcsinálni. És a barátaim, akik még mindig hívnak, hatalmas erőt adnak” – mondja. A Parkinson-kór megtanította neki, hogy a szeretet és a támogatás azok, amelyek igazán számítanak.

Záró gondolatok: Még mindig érdemes
István története nem a betegségről szól, hanem az emberi szellem erejéről. Bár a Parkinson-kór megváltoztatta az életét, nem vette el tőle az akaratot, hogy értéket találjon minden napban. „Még mindig itt vagyok” – mondja újra, és a hangjában most már nemcsak elszántság, hanem egy csipetnyi büszkeség is van. Büszke arra, hogy nem adta fel, hogy megtalálta az örömöt a legváratlanabb helyeken, és hogy még mindig képes nevetni.
István üzenete mindannyiunkhoz szól: az élet nem áll meg, még akkor sem, ha a körülmények megváltoznak. A kihívások, a veszteségek és a fájdalom részei az útnak, de az emberi lélek képes új utakat találni. „Értéktalálásra” van szükség – ahogy István fogalmaz –, és ez az érték néha egy csésze kávéban, egy régi dalban vagy egy szerettünk mosolyában rejlik.
„Az élet még mindig érdemes” – mondja István, és a szavaiban ott van egy egész élet bölcsessége.
