William egy gazdag üzletember volt, aki úgy döntött, hogy elhunyt lánya hét gyermekét sajátjaként neveli fel. Halála után kincsvadászatot hagyott rájuk, hogy emlékeztesse őket a család fontosságára.
William, 54 évesen, a templomi szószéken állt, és a jelenlévőkhöz szólt lánya temetésén. Egy könny csordult végig az arcán, miközben a gyászbeszédet mondta.
„Fáj elbúcsúzni tőled, drága lányom. De megnyugvással tölt el, hogy most már az Úrral vagy, aki figyel ránk. Ha elvesztettünk egy lányt és egy anyát, nyertünk egy angyalt. Gondoskodni fogok a gyermekeidről – Benjiről, Brodyról, Nathanről, Danről, Lisáról, Bridgetről és Amaliáról. Nyugodj békében, drága lányom.”
William betartotta az aznapi ígéretét. Úgy fogadta be hét unokáját, mintha a saját gyermekei lettek volna, és a legjobb tudása szerint nevelte őket. Gazdag emberként csodás életet tudott biztosítani számukra.
A gyerekek felnőttek, a legjobb iskolákba és egyetemekre jártak. Néhányan megházasodtak és gyermekeik születtek. Az évek során William egészségi állapota megromlott.
Úgy döntött, itt az ideje, hogy beszéljen a gyerekek örökségéről. Egy nap összegyűjtötte őket egy közös villásreggelire az otthonában, hogy megbeszéljék ezt.
William meglepetésére a beszélgetés hamar vitává fajult. Szívszorító volt számára látni, ahogy a gyermekei veszekednek, ki mit érdemel.
– Ugyan már, Lisa! Nem kaphatod meg a városi házat! A városban laksz! – kiabálta Benji.
– Ezt könnyű mondani neked! Nincs is gyereked! Mit kezdenél azzal a sok hellyel?! – vágott vissza Lisa.
– Elég! – szólt William, miközben felállt. Hirtelen megszédült, és hátratántorodott.
– Papa! – kiáltották a gyerekek, és sietve segítettek neki leülni. Amalia legyezgette nagyapját, míg a többiek a kanapéra fektették.
– Hívjunk mentőt? – kérdezte Lisa.
– Nem kell. Csak nem bírom ezt a civakodást! Család vagytok! Egy egység, nem ez a széthúzás! – kiáltotta William. – Vigyetek inkább az ágyamba, pihennem kell.
William aznap este lefeküdt, abban a reményben, hogy a szavai hatással voltak a gyerekeire. De később kiderült, hogy hiába reménykedett.
Néhány héttel később Amaliától, a legfiatalabb unokájától megtudta, hogy a gyerekek újra összevesztek az örökségen, és már nem is beszélnek egymással.
William remélte, hogy ez csak egy átmeneti időszak. Öt hónappal később mindenki ismét összegyűlt William házában, mivel az állapota tovább romlott. Az interakcióikat látva William rájött, hogy a helyzet csak súlyosbodott.
Egy hónappal később William elhunyt. A temetés után a család összegyűlt az ügyvéd irodájában, hogy meghallgassák a végrendeletet.
– Benjire hagyta a régi aktatáskáját. Danre a festőállványát. Bridgetre a hegedűjét – mondta az ügyvéd.
– Mi van? Dan, a tervező kapott egy festőállványt. Benji, az üzletember egy aktatáskát. Bridget, a zenész meg egy hegedűt. Ez vicc? – kérdezte felháborodva Nathan.
– Igen… Mi lesz velem? Én szakács vagyok. Egy kést kapok? És mi lesz a többi vagyontárggyal, az ingatlanokkal, cégekkel, számlákkal? – fűzte hozzá Brody.
– Sajnálom, nem árulhatok el többet. Ez volt a nagyapjuk akarata – felelte az ügyvéd.
– Ez kész röhej! – kiáltotta Brody, majd dühösen távozott. A többiek is követték. Csak Amalia maradt még. Nem az örökség fájt neki, hanem az, hogy az egész család széthullott.
Ezután a testvérek William kúriájában találkoztak, hogy megvitassák, hogyan tovább. Mindenki csak a maga részét akarta, aztán távozni.
Amalia, megunva a veszekedést, felment nagyapja szobájába. Meglepetésére egy nagy széfet talált a szoba közepén. Azonnal lement, és szólt a testvéreinek.
– Mit gondoltok, mi lehet benne? – kérdezte Lisa, miközben körbeállták a széfet.
– Pénz! – válaszolta izgatottan Brody.
– Nem! Ez nem nagyapa stílusa volt – jegyezte meg Benji.
– Valószínűleg az ingatlanokhoz és a számlákhoz tartozó iratok – tette hozzá Bridget.
– Csak egyféleképp deríthetjük ki – mondta Dan, majd beütötte a nagyapjuk születésnapját. A széf nem nyílt ki.
Ez volt az első sok próbálkozás közül. Órákon át próbálgatták a jelszavakat, de semmi. Az egész házban keresték az utalásokat, de nem találtak semmit.
Végül feladták, és mindenki visszatért a saját életéhez.
Néhány nappal később mindegyikük kapott egy levelet a nagyapjuktól – de egyikük sem tudta, hogy a többiek is kaptak.
Mivel még mindig nem beszéltek egymással, egyikük sem értette a levél jelentését – kivéve Amaliát.
Az ő levelében egy cím szerepelt. Felismerte – az egyik régi családi farmjuké volt.
Amikor megérkezett, Simon, a gondnok fogadta őt.
– Amalia! De jó látni! Legutóbb még olyan kicsi voltál! – ölelte meg. – Fogadd részvétemet a nagyapád miatt. Kivételes ember volt.
– Köszönöm, Simon. Azért jöttem, mert egy levélben ide irányított. Tudod, mit kellett volna itt látnom? – kérdezte Amalia.
– Igen, vártalak. A nagyapád azt kérte, hogy takarítsd ki a disznóólat – mutatott egy bűzös épületre. Szerencsére már nem volt benne disznó.
– Fúj! Miért? – hökkent meg Amalia.
– Ugyanazt kérdeztem én is. De ez volt az utasítás. Sok sikert – mondta Simon, és átadta neki a lapátot.
Amalia nekiállt. Undorító és nehéz munka volt, de végül sikerült. A padlón egy fehér festékkel festett hatos számot talált.
Rájött, hogy ez egy nagyobb rejtvény része. Azonnal felhívta Benjit.
– Benji, kaptál levelet nagyapától egy címmel? – kérdezte.
– Igen. Honnan tudod?
– Én is. Ott találtam egy hatost. Szerintem ez egy nyom valamire – mondta Amalia.
– Mire?
– Talán ha te is elmész a te címedre, több választ kapunk.
Benji és Amalia találkoztak egy régi parkolónál, ahol William kamionjai álltak. Ott is egy dolgozó vezette őket egy koszos kamionhoz, amit meg kellett tisztítaniuk.
Amikor végeztek, az ajtón egy kilences számot találtak.
Rájöttek, hogy ezek a számok lehetnek a széf kódjához szükségesek. Felhívták a testvéreiket, és együtt kezdték teljesíteni a nagyapjuk által hagyott feladatokat, sorra látogatva a tulajdonait.
Ezek a feladatok újra közelebb hozták őket egymáshoz. Közösen dolgoztak, nevetve, segítve egymást.
Végül együtt összegyűjtötték a hét számjegyet. Visszatértek William házába, és beütötték a széfbe.
– Egy… Kettő… Három! – számolt Amalia.
A széfben azonban csak egy tükör volt. Amalia nevetni kezdett, majd a többiek is követték.
– Mi olyan vicces? Lemaradtam a poénról? – kérdezte Benji.
– Nem érted, Benji? Ez volt nagyapa célja. Mi. Együtt. Egységben! – magyarázta Amalia.
– Az öregnek tényleg volt humorérzéke! – nevetett Benji is.
Ezúttal az örökség nem volt többé fontos. Rájöttek, hogy az igazi kincs maga a család.
Mindenki bocsánatot kért, amiért hagyták, hogy a pénz elválassza őket. Eldöntötték, hogy több időt szánnak egymásra, nagyapjuk emlékére is.
Néhány nappal később William ügyvédje ismét összehívta őket, és elmondta, hogy mivel betartották nagyapjuk akaratát, hozzáférést kaptak a teljes örökséghez, ingatlanokhoz, cégekhez, számlákhoz.
A testvérek úgy döntöttek, hogy nem osztoznak, hanem együtt kezelik mindezt, és mindenki számára a legjobb megoldásokat keresik.
