Egy kis faluban élt egy egyszerű öregember, aki hétvégén kicsit megivott.
Volt egy álma: szeretett volna kutyát, de nem akármilyet, hanem tiszta vérű közép-ázsiai juhászkutyát, alabajt.
Érte még Közép-Ázsiába is elutazott volna, csak hogy ott vegyen egyet és hazahozza a saját házába.
Deniszicsnek hívták az öreget. Talán keresztneve, talán apai neve volt, senki sem tudta pontosan.
Deniszicsnek vagy Denyiszicsnek szólították mindenki, ő pedig soha nem javította ki.
Munka után a kertben üldögélt a padon, és a régi időket idézte fel.
Néha a fiatalok is köré gyűltek, hogy hallgassák, milyen volt régen a faluban.
Feleségét, Klavgyiát már rég elvesztette. Szívbeteg volt.
Az orvosok egyáltalán nem engedték, hogy gyereket szüljön, de ő nagyon akart gyermeket.
Megszülte Deniszicsnek a kisfiút, aztán egészen beteg lett.
Deniszics nagyon szerette Klavgyiát. Minden házimunkát elvégzett helyette, még a tejzacskót sem engedte vinni a boltból.
„Nem szabad! – mondta – az orvosok megtiltották!”
A gyerekre maga vigyázott, főzött rá. Klavgyia folyton bánkódott:
„Ugyan már, ne hozz szégyent rám! A nénik majd kiröhögnek! Én semmit sem csinálok a ház körül, mindent a férfinak kell csinálnia!”
De a nénik nem nevettek, hanem irigykedtek:
„Ó, Klavka! Add nekünk kölcsön egy napra a te Deniszicsedet, hadd éljünk egy kicsit a te életedben!”
Ő csak mosolygott válaszul. És mosolyogva távozott el ebből a világból.
Reggel Deniszics hidegen találta. Három napig sírt, mint a bálna, aztán elkezdett a fiával foglalkozni.
A kisfiúnak akkoriban éppen nehéz kora jött el, 14 éves volt.
A sereg után korán megnősült és ott maradt, ahol szolgált.
Így Deniszics teljesen egyedül maradt.
De az öreg nem csüggedt – szerette a fiatalokkal a padon beszélgetni.
A fiának született egy kislánya, mindig várta őket vendégségbe, de valahogy sosem jöttek.
Hol munka, hol nincs idő, hol ez, hol az.
Unokáját csak fényképekről ismerte.
És egyszer csak észrevették a falubeliek, hogy Deniszics feketebb a viharnál, mintha vízbe mártották volna.
Nem mosolyog, nem tréfálkozik, mint szokta, nem ül a padon a ház előtt.
Kérdezősködni kezdtek, mi történt – kiderült: táviratot kapott, amelyben a menye tudatta, hogy a család autóbalesetbe került.
Az unoka súlyos állapotban van a kórházban, a fia pedig meghalt.
„Micsoda szerencsétlenség, micsoda gyász!” – sajnálták az öreget az egész falu,
de hát vannak-e olyan szavak, amelyek ilyen fájdalomban segíthetnének?..
Deniszics elfogadta a részvéteket, de könnyebb nem lett tőle.
A fiát sajnálta, de azt már nem lehet visszahozni.
Még jobban sajnálta az unokát. Fiatal lány, 15 éves, kómában fekszik a kórházban.
Élhetne, élhetne még sokat. Deniszics lelke teljesen összetört.
A legrosszabb az volt, hogy a menyétől többé semmi hír.
Nem ír levelet, nem válaszol a táviratokra, nem veszi fel a telefont.
Hogy tudja meg, milyen állapotban van az unoka?..
Deniszics bár soha nem látta életében, mégis ugyanúgy szerette.
A fényképek alapján nagyon hasonlított fiatal korában Klavgyiára.
Már éppen készült útra kelni abba a városba, ahol a fia élt,
amikor az indulás előtti napon autó állt meg a ház előtt.
Hordágyat hoztak ki belőle.
Majdnem kopogás nélkül betoppant egy nő.
Az öreg nem azonnal fogta fel, hogy ez a fia meghalt felesége.
Utána behozták a hordágyat, rajta az unokával.
Szó szerint ledobták a lányt a kanapéra és elmentek.
„Lábától a fejéig teljesen lebénult. Nekem ilyen lány nem kell.
Én még férjhez megyek és szülhetek egészséges gyereket!” – mondta a menye.
„De én nem vagyok orvos!” – tudta csak kinyögni Deniszics.
„Orvosra nincs szükség. Ők sem tudnak segíteni rajta.
Szüksége van ápolóra. Ha nem akar vele foglalkozni – ássa el élve, én nem fogom tönkretenni az életemet.
Én nem leszek ápolónője!” – mondta a nő, bevágta az ajtót és elment.
„Te nem is vagy az anyja, úgy tűnik!” – kiáltott utána Deniszics.
Most már érthető volt, miért nem jöttek soha vendégségbe a fiával.
Ilyen feleséggel csak a piacra lehet ordítozni, nem vendégségbe járni.
Hogy fért bele a fia ilyen ribancba?..
De már nem kérdezhette meg.
Ha tudta volna, hogy a felesége lemond a lányáról – biztosan megfordulna a koporsóban.
Így maradtak ketten: Deniszics és az unokája.
A kislány valóban teljesen lebénult volt, de Deniszicsnek nem volt új dolog ápolni és gazdálkodni.
Viszont most végre értelmet nyert az élete!
A fő cél: meggyógyítani a kislányt.
Az orvosok lemondtak róla, kiengedték a kórházból.
Nem is értették, hogyan élte túl a balesetet.
Sérülései szinte összeegyeztethetetlenek voltak az élettel.
Csak népi gyógymódok és javasasszonyok maradtak.
A faluban nem volt javasasszony, a legközelebbi nagyon messze volt.
Egy bénult gyereket nem lehet odavinni, ő pedig nem jár házhoz – túl öreg már.
És mit tehet az ember ilyen helyzetben?…
Deniszics majdnem minden héten elment ahhoz a javasasszonyhoz,
ő adott füveket a lánynak, különböző főzeteket.
Ezzel gyógyította az unokáját.
Több mint egy év telt el, a lány még mindig nem tudta mozdítani sem a kezét, sem a lábát,
fektében feküdt, mint egy farönk a takaró alatt.
Még beszélni sem tudott rendesen, csak valami érthetetlen hangokat adott ki.
Néha az öreg észrevette, hogy a lány arcán könny csordul.
Ilyenkor majd megszakadt a szíve.
Azt hitte, a kislány az anyját és az apját siratja.
Hosszan beszélgetett vele, olvasott neki, de a lány nem tudott válaszolni.
Mindkettőjüknek nagyon nehéz volt.
És egyszer este megtörtént a váratlan.
Amikor a nagyapa szokás szerint a betegágy mellett ült,
berontott a házba egy részeg fiatal társaság.
Kiderült, hogy Deniszics figyelmetlenségből nyitva hagyta a bejárati ajtót.
A társaság a diszkóból tartott haza, meglátták a világosságot az ablakban.
Tudták, hogy a házban egy lebénult lány lakik.
Valaki azt javasolta, menjenek be „szórakozni”, mondván, ha lebénult – biztos örülni fog,
ha meg nem, akkor sem tud ellenkezni…
Megtolták az ajtót – és az kinyílt.
„Na gyere, öreg! Vedd le a takarót a kisunokádról, tedd szét szélesebben a lábát!
Mi most sorsolunk, ki lesz az első…” – parancsolta a legitalosabb.
„Könyörüljetek! Hiszen csak 15 éves!” – ellenkezett az öreg.
„Akkor nyisd te tágra a szádat és teljesítsd be helyette!
Ma téged fogunk megetetni túróval egyenesen a gatyából.” – mondta ugyanaz a fickó, és elkezdte kigombolni a sliccét.
„Várjatok csak. Csak a fogaimat megmosom gyorsan!” – mondta Deniszics,
és rohant a konyhába, kinyitotta a pincelejáratot és kiáltotta: „Vegyétek elő!”
És onnan azonnal előugrott egy óriási alabay.
Azonnal elkezdte jobbra-balra tépni a nadrágokat a tahókon!
A főnöknek majdnem elharapta a legfontosabbat.
A többiek fenekéről leszaggatta a nadrágot.
Úgy futottak mezítelen farokkal végig a falun, a nép meg csak nevetett,
az alabay pedig utánuk ugrott ki az ablakon és a falu határáig kergette őket.
Visszajön Deniszics a szobába – a kislány ül az ágyon és kiabál az ablak felé:
„Muhtar! Muhtar! Gyere, nagyapa, fogd meg, nehogy elszaladjon!…”
Akkor az öregnek könnyek szöktek a szemébe.
Attól kezdve a kislány gyógyulni kezdett.
Hamarosan járni is tudott.
Nem tudni, a javasasszony főzetei hatottak-e, vagy a kutya miatti sokk,
de a kislány elkezdett megállás nélkül beszélni.
Annyit hallgatott, hogy most pótolta.
És honnan került elő a kutya, kérdezheted?… Nagyon egyszerű.
Az alabay Muhtar a fia kutyája volt.
Amikor a tragédia történt és a gazda meghalt,
a hanyag menye megszabadult a lányától és a kutyától is.
A kutyát is elhozta a lánnyal együtt, csak az öregnek semmit sem mondott.
Amikor a menye elhagyta a házat, Deniszics kiment bezárni a kaput –
és meglátja, hogy a kapunál ül egy kutya.
Sovány, kimerült, szomorú szemekkel, mint egy beteg tehén, és valódi könnyek csorognak a szeméből.
Deniszics nem is tudta, hogy a fiának kutyája volt.
Nem tudta az utcára tenni a fia kutyáját – hazavitte.
A kutya hűségesen szolgálta az öreget,
amikor pedig azok a tahók jöttek, éppen a pincében ült,
mert nagyon forró nyár volt.
Hogy ne szenvedjen a hőségtől, Deniszics nappal a pincébe zárta Muhtart,
estére pedig, amikor lement a nap, kiengedte.
Azon az estén még nem engedte ki időben.
Ha Muhtar fent lett volna – azok a tahók be sem juthattak volna a házba.
Később a kislány elmesélte a nagyapának,
hogy amikor sírt, a könnyei végigfolytak az arcán,
nagyon hiányzott neki a kutya.
A nagyapa szokás szerint a kutyát az udvaron tartotta, nem engedte be a szobába.
A kislány nagyon hiányolta, de nem tudta elmondani a nagyapának.
Muhtar miután elkergette a részeg bandát, hazajött
és boldogan megnyalta kis gazdája arcát.
Ő is nagyon hiányolta a kislányt.
Így kezdtek hármasban élni: Deniszics, az unokája és Muhtar.
A lány anyjáról pedig soha többé nem hallottak semmit.
Mit gondolsz erről? Kérlek, hagyd meg a véleményedet a hozzászólásokban, és oszd meg ezt a történetet!
