Álltam a konyhában, figyelve, ahogy anyám sürög-forog az asztal körül, átrendezi a névkártyákat, igazgatja a szalvétákat, és a színösszeállításokról motyog, mintha a világegyetem sorsa múlna rajtuk.
Sugárzott belőle az öröm, szinte ragyogott. Én pedig még mindig próbáltam felfogni, hogy ez egyáltalán megtörténik.
– Anya, komolyan? Hetvenkilenc éves vagy, és férjhez mész?
Felnézett, arcán huncut mosollyal, egy cseppet sem zavartatta magát a hangnememtől.
– Ne vágj ilyen arcot, drágám. Ez nem a világvége. Ez egy teljesen új élet kezdete!
Pontosan úgy nézett ki, mint húszévesen: ugyanaz a csillogás a szemében, ugyanaz a féktelen lelkesedés, ami miatt értelmetlen volt vitába szállni vele.
– Anya, miért? Hiszen egyedül is remekül megvagy!
– És ki mondta, hogy egyedül akarok élni?
Anyám mindig is azt tette, amit akart.
– Tudom, hogy a te katasztrofális házasságod után már nem hiszel a szerelemben, de én igen. Harold tökéletes számomra. Megnevettet. Újra élek mellette.
Sóhajtottam, figyelve őt. Erős akaratú volt, rettenthetetlen és makacs, mint mindig. Ha eldöntött valamit, nem lehetett lebeszélni róla.
– Szóval az esküvő már meg van szervezve?
– A vendégek meghívva, a ruha kiválasztva, a menü véglegesítve.
– Ez őrület.
– Ez az élet, kincsem – mosolygott ravaszul. – És neked is ideje lenne újra élni, ahelyett, hogy elbújnál a cinizmusod mögé.
Összeszorítottam az állkapcsomat. Anyám mindig a lehető legrosszabb pillanatban hozta fel a válásomat.
Eszembe jutott az a nap, amikor a férjem elhagyott. Teljesen hétköznapinak indult – hazamentem, és a bőröndök már ott sorakoztak az ajtó mellett. Egyszerűen közölte, hogy beleszeretett valaki másba. Egy fiatalabba. Egy szórakoztatóbbba.
Onnantól kezdve a szerelem csak egy túlárazott átverésnek tűnt, egy tündérmesének, amit naiv nőknek adnak el, akik nem sejtik, hogy a herceg előbb-utóbb ráun rájuk, és keres valaki mást.
Évekig építettem újra magam, tégláról téglára, meggyőzve magam, hogy jobb így. Hogy nincs szükségem szerelemre.
– Tudod – szólt vissza anyám –, valami különlegeset terveztem a kedvenc lányaimnak az esküvőmön.
– Lányaimnak?
– Neked, drágám, és az én drága unokáimnak.
Csillogott a szeme, és ezt egyáltalán nem kedveltem.
– Anya.
– Bízz bennem – legyintett. – Imádni fogod.
Erősen kételkedtem benne.
Az esküvő napján, úton a hatalmas birtokra, ahol a ceremónia zajlott, az élet emlékeztetett rá, hogy semmit sem irányíthatok.
A semmi közepén defektet kaptam. Se benzinkút, se autók, csak én, egy használhatatlan telefonszolgáltatás és a saját szerencsétlenségem.
Kiszálltam az autóból, káromkodtam egyet, és már épp segítséget akartam hívni, amikor egy fényes, új pickup megállt mellettem.
– Gond van, hölgyem?
Még mielőtt megfordultam volna, már a szememet forgattam.
A férfi magas volt, széles vállú, sötét hajú, és olyan vigyor ült az arcán, amitől rögtön ingerült lettem.
– Defektem van – közöltem szárazon.
– Ó, ez könnyen orvosolható. Öt perc, és mehet tovább.
– Maga szerelő?
– Nem, de nem is fogja elkérni a bizonyítványaimat, miközben megjavítom a kerekét, igaz?
Mérgesen rámeredtem. – Figyeljen, uram…
– Nick.
– Figyeljen, Nick, nincs kedvem viccelődni.
– Úgy hallom, épp hogy szüksége lenne rá – vigyorgott, és letérdelt a kocsi mellé.
Hosszasan kifújtam a levegőt, és elfordultam.
Ekkor egy női hang szólt ki az autóból:
– Komolyan, Nick?
Egy magas, szőke, nyilvánvalóan bosszús nő bámult rám az anyósülésről.
– Egy perc, Julie – szólt vissza Nick.
Julie rám nézett, arca azonnal ellenségessé vált. Majd sóhajtott, és visszahuppant a kocsiba.
Tipikus férfi, gondoltam. Tipikus történet. Nem érdekelt. Csak az esküvőre akartam érni, és letudni ezt a napot.
Az esküvő pompás volt. Anyám sugárzott a boldogságtól, Harold pedig a fellegekben járt. A vendégek nevetve táncoltak, és mindenki remekül szórakozott.
Aztán anyám a mikrofonhoz lépett.
– Hölgyeim és uraim, itt az ideje a csokordobásnak!
Mindenki ujjongott. Az unokahúgaim már készen álltak, hogy harcba szálljanak érte.
– És aki elkapja, az megkapja az én drága zafírgyűrűmet!
A tömeg izgatottan morajlott.
– De van egy feltétel! – emelte fel az ujját anyám. – A nyertesnek el kell mennie egy randira az általam kiválasztott személlyel!
– Ó, ne – motyogtam, hátrálva.
Aztán anyám hátrafordult, és még mielőtt eldobta volna a csokrot, rám kacsintott. Célzott… és pontosan felém dobta.
Nem tudtam elmozdulni időben. A csokor egyenesen a kezembe hullott.
Csend.
Majd taps és kiáltások töltötték be a termet.
Anyám sugárzott. – Gratulálok!
– Ez egy vicc – suttogtam.
– Az egyezség az egyezség, drágám – kacsintott rám.
– Ki… pontosan ki a randipartnerem?
Széles mosollyal jelentette be:
– Nick, drágám, gyere csak!
A fejem Nick felé kapta, aki éppen akkor lépett elő. Arcán túlzottan szórakozott kifejezéssel.
– Nos, nos. Úgy tűnik, a sors vacsorára hívott minket.
A háttérben Julie felháborodva fújt egyet.
Ez nem történhet meg.
De megtörtént. És nem is sejtettem, hogy ennél is több vár rám…
